Ha mondjuk Önt kedves olvasó, valaki megkérné, hogy soroljon fel öt alapvető állami szolgáltatást, azonnal fejből vágná ezeket? Nem baj az sem, ha nem, hiszen sohasem kérdezték meg sem Önt, sem mást, mi az elvárása attól a szerveződéstől, amelynek a tág értelemben vett meghatározása nagyjából csak annyi, hogy védje az állampolgárait. A jelenlegi rezsim, és az általuk igazgatott MAGYARORSZÁG Zrt. szempontjából sem lényeges, mi több, inkább kívánatos, hogy lehetőleg senkinek fogalma se legyen róla, milyen feladatok köteleznek egy államot.

    Felreppen időnként egy kósza vélemény néhány ellenzéki, vagy éppen akár rendeszerváltó gondolkodású közgazdásztól, miszerint államcsőd szélén állunk, ami két okból is hibázik: egyrészt a csőd folyamatában vagyunk, és nem a szélén, de mindez amúgy is állam nélkül valósul meg. Ez utóbbinak azért van jelentőssége, mert csak az államnak vannak védelmi, vagy éppen szociális kötelezettségei, a cég bármikor változtathatja a vállalásait, mindössze arra kell vigyáznia, hogy lassan, lépcsőzetesen vonuljon ki a hajdani állami kötelezettségekből, amit látszatintézkedésekkel palástol. A látszatintézkedés az ársapka, a valóság az egészségügy, az oktatás, a postai szolgáltatás, a közlekedés, a nemzeti energiabiztonság, az állampolgárok vagyonvédelmének lassú, de biztos leamortizálása, megszűnése. Mindezt úgy tudják megtenni, hogy nemzetközi krízisekre, vagy más részvénytársaságok által csúfosan vezetett országok hanyatlása mögé rejtőznek, igazolva dilettáns, hanyag, felelőtlen regnálásukat, és békés tűrésre intve a jámbor, vagy éppen nem éppen bátornak nevezhető médiafüggő nyájat.

     Az állampolgárokból átnevelődött alkalmazottak állampolgári jogviszonya azáltal megszűnt az államban, hogy ráutaló magatartással a MAGYARORSZÁG feliratú személyi igazolványnak nevezett munkakönyvükkel együtt elfogadták kiszolgáltatott állapotukat, adónak nevezett kötelezettségeiket teljesítve, a hatósági fenyegetettségből adódó félelmükből kifolyólag befizetéseikkel fenntartják a rezsimet, és a részvénytársaságot. A tudatukból lassan törlődnek azok a jogosultságok, amelyek ellenszolgáltatásaként megtévedve még mindig teljesítik már nem létező állampolgári kötelezettségüket. Törlődik az ismereteikből, hogy közbiztonság, honvédelem, jó minőségű –ingyenes!- közutak, támogatott tömegközlekedés, első szakmáig, vagy diplomáig ingyenes oktatás, rendeltetésszerűen működő egészségügyi ellátás, vállalkozásuk védelme a külföldi konkurenciától, anyagi biztonságuk védelme az uzsorás, és tisztességtelen ingatlanmaffiává alakult bank, és behajtói „vállalkozásoktól”, kedvező áru távközlés, és postai szolgáltatások, honvédelem, az egészséges életkörülményeik védelme, élelmiszer, ivóvíz, és gyógyszer biztonság jár nekik, hogy csak a legfontosabbakat soroljuk az állami feladatok közül. Hol van ez már? Ezek helyett az alkalmazottak kapnak létbizonytalanságot, kilakoltatást, folyton visszahívott mérgező élelmiszereket, éves várólistákat, chemtrailt, központi intézkedésekkel ellehetetlenített, és tönkretett vállalkozásokat, elértéktelenedő megtakarításokat, széteső oktatási rendszert, megszűnő tömegközlekedést, méreg drága fizetős, vagy éppen tengelyszakító utakat, szemétégetés miatt belélegezhetetlen levegőt, hideget, és sötétet. Kapnak viszont cserébe hazugságokat, alkalmatlan vezetőket, és üres, be nem tartott, átverésen alapuló ígérgetéseket.

     Az ország csendben elsüllyed. A jövőjükkel még valamit kezdeni akaró szakemberek, és a gazdaságot működtetni tudó fiatalok jó része elvándorol, és folyamatosan elvándorol, nagy részük soha nem is jön már vissza. Cserébe indiai, szír, kínai, ukrán és más vendégmunkások kerülnek az olcsó munkahelyekre, amelyeken a dolgozó kiszolgáltatott helyzete alakul ki, a megszűnő munkahelyek miatt felszabaduló, megalkuvásra kényszerülő megélhetés miatt bármit elviselni hajlandó munkaerő létszám felduzzadása miatt. Az élet mind szánalmasabbá válik, szinte már az egész egy olyan színdarabnak tűnik, amelynél még az is jobb, ha lekapcsolják a fényeket. Mindez a huszonegyedik században, amikor a társadalmak a végnapjukat élik, a gazdag világhatalom, pedig talán egy új, nagy háborúra készül, hogy utána a nyomorult tömegeknek az alárendelt szerepben megélhető béke is ajándéknak tűnjön. A tömegeknek, amelyeknek saját gyávaságuk, és egymástól történő elidegenedésük következményei miatt kell mind lejjebb lépniük a „nem akarom de nem teszek ellene” létra fokain.