A zsellérek a késő középkori, és az újkori parasztság alsó rétegéhez tartozó emberek voltak. Sem a házas, sem a házatlan zsellér nem rendelkezett a megélhetéshez elegendő földdel, ezért pénzbeli, vagy terménybeli ellenszolgáltatásért végeztek munkát a létfenntartásukhoz. A korabeli jog sem őket, sem a jobbágyságot nem vette figyelembe, hiszen a nemzet, a nép megfogalmazás is a kis-, közép-, és főnemességre vonatkozott. Nekik persze nem csak jogaik, hanem kötelezettségeik is voltak, amelyet, ha nem tartottak be, előbb-utóbb betartatták velük. Minden nemes a birtokán azokat az íratlan szabályokat is megismerte, amelyeket később szokásjogként is említenek, és amelyet Verbőczi István is írásba foglalt a Tripartitum opus iuris consuetudinarii inclyti regni Hungariae, azaz közismerten a Hármaskönyv című joggyűjteményében, vagyis hogy a békés, és fejlődésre alkalmas állapotot úgy tarthatják fenn, ha lehetőleg nem ártanak egymásnak, de ha mégis, igyekeznek azt jóvátenni. Ez a szabály vonatkozott a jobbágyság, és a zsellérek felé irányuló viszonyokra is, hiszen a nem túlterhelt emberek tudták a birtok számára a legjövedelmezőbb termelést biztosítani, és munkát végezni, és nem kevésbé fontos, hogy a jó közviszonyok esetén kellett kisebb védelmi, rendfenntartó, és az ügyes-bajos dolgokkal foglalkozó személyzetet alkalmazni. Mindazok, akik ezeket az íratlan, majd írott szabályokat átlépték, folyamatos problémákkal kellett, hogy megküzdjenek, ráadásul a birtokukat megfelelően igazgató nemesek sem tekintettek rájuk jó szemmel.

     A korabeli társadalomban működő élet tehát ilyen egyszerűnek volt mondható, ami a kapcsolati viszonyokat illeti. Más kérdés, hogy emberi nézeteltérések, vagy külső ellenség támadása miatt akkor is akadtak viszályok bőven.

    A legújabb korban jelentős társadalmi átalakulások történtek. A polgárosodás, majd az izmusok elterjesztése –nem véletlenül nem terjedést írtam (!) – a lakosság ismereti szintjének emelkedése, majd a liberális piacgazdaságnak nevezett  gazdasági rendszer és szemléletmód iránya felbomlasztotta a korábbi szokásjog alapján működő közösségi morált, és az egyént, az egyén érvényesülését, és annak mikéntjeit, és mibenlétét helyezte előtérbe. Megjelent a karrier központú szemlélet, amely nem csak képzettséget, státuszt jelent, hanem ha kell, a megfeszülésig elérendő célokat is. Érdemes azonban észrevenni, hogy vagy az egyén és a karrier, vagy a közösség és a természetes élettér létezik. Nincs közte, és nincs együtt. Az egyéni út elszigetel, és sérülékennyé tesz, a közösség erőt képvisel, és biztonságot nyújt.

     A karrierközpontú társadalom tehát az a fordulópont, amelyből társadalmi szerveződési szinten a legkönnyebben ismét feudális viszonyok alakulnak ki, és ott megint zsellérré válnak az egyének, még ha jövedelmi szinten úgy is tűnik számukra, hogy pillanatnyilag urakként léteznek.

     Napjaink magyarországi viszonyai tökéletesen mutatják, hogyan tudja a nyugati szemléletmódú társadalmat a minden szabályt meghatározó, és minden hatalmat elbitorló erőszakos érdekszövetség –legyen az akár globális, akár a helyi „kormányzat”- viszonylag rövid idő alatt ismét feudális keretek közé szorítani. A gazdaságban tapasztalható folyamatok azt is megmutatják, hogy az egyének gondosan épített karrierjét, amelyet az énközpontú emberek vagyoni alapon mérnek, hogyan lehet gerjesztett inflációval, közterhekkel, lehetetlen szabályozásokkal, túlerőben lévő, általuk támogatott konkurenciával, vagy akár rezsiáremelésekkel évek alatt felszámolni. Ebben a helyzetben a nem közösségi szemléletű társadalom képtelen az önvédelemre, mivel nem működik az alulról szerveződött érdekvédelem, és a társadalom jogérvényesítési képessége.

     A történelem újra írja magát. Talán generációk tűnnek el, és jelennek meg, mire az újabb zsellér időszakból, az újabb röghözkötöttségből kiszakadni akaró, a bajban a szövetség fontosságát megint felismerő társadalom akár véres forradalmak árán ismét felszabadíthatja magát.

Fáber Károly