Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer sok elég szegény asszony, akik közül az egyiknek már nem maradt más vagyona, csak egy méretes szemétdomb. Nem azért maradt neki ennyi, mert lusta lett volna, vagy tehetségtelen, vagy buta, hanem azért mert jóságos –és talán túl naiv lelkével- elhitte amit Ocsmány Fintor a kikupálódott, és méretesre meghízott császár mondott. Nem csak elhitte persze, hanem hosszú-hosszú éveken keresztül lemondva az élet jó dolgairól, pénzével, és kiállásával támogatta is. Cserébe sok szép ígéretet kapott, csak hát az ígéretek után mindig volt valami, ami miatt azok éppen a számára, és sok más hasonló szegény asszony számára nem teljesülhettek.

     Egy szép tavaszi napon az egyetlen megmaradt kakaskája éppen szokásos munkáját végezte a szemétdombon, amikor apró éles szemei egy fényes villanásra lettek figyelmesek. Nosza, piszkos kis kapargáló lábával buzgóbban odalendített, és láss csodát! A hitvány lomok közül egy tündöklő gyémánt fél krajcár perdült a csőre elé. Hamar felcsípte, és örült, hogy most aztán a szegény gazdaasszonynak, és neki is lehet végre egy kis jólét az életben. Örömében, bíz’ arra sem figyelt oda, hogy a szomszéd kerítése mögül épp felé nézelődő pulyka apó észrevette, milyen szerencse érte kiskakasékat. Pulyka apó nem volt már mai szárnyas, és soha sem kapirgált szemétdombokon, de módfelett irigy természetű baromfiként gyakran szederjesre lilult, ha úgy érzékelte, valakire rámosolygott a szerencse. A látványtól most is majd’ megütötte a guta, szaladt is hamar jelenteni a hivatalba, hogy mit tapasztalt.

       A hivatalban összetanakodtak, mit lehetne tenni, hogy a szegény asszony, és a kiskakasa ne érezzék már olyan jól magukat! Úgy történt, hogy a császár épp ekkor érkezett a faluba, hogy megnézze a területi galacsingörgető meccset, amikor is az alispán gondterhelt arccal, kezét tördelve előadta néki, hogy itt valakinek nagy szerencséje volt a munkájából kifolyólag tudniillik, és nincs rá törvény, miképp lehetne elvenni a fene nagy kedvét ennek a muzsik népségnek, mielőtt elbíznák magukot!

       Ocsmány Fintor császár őméltósága összevonta zsíros, szőrös szemöldökét és ekképp szólt:

-Kerítsenek papírt, meg tentát kendek, és jegyezzék a következőt: Minden, ami föld alatt, föld felett a birodalmamban előkerül, az az enyém.

Úgy is lett, és a hivatalbeliek, az alispán, a bíró, a firkászok, de még a pandúrok is elfogadták, és szentesítették. Így érkeztek el a szegény asszony szemétdombjához, ahol a kiskakassal tervezgették, milyen jóságok lesznek mostantól az életükben.

-Jóság-é? –nyúlt kövér ujjaival a császár a fél krajcárra- Nem ismeritek a törvényt? Itt van e! Azzal egy jó nyakleves kíséretében a kiskakas csőrére nyomta a még meg sem száradt irományt. Mielőtt bárki szólhatott volna, már vitte magával a palotájába a fél krajcárt. A szegény asszony elkeseredett, de nem úgy a kiskakas! Fogta magát, és elindult a székesfővárosba, hogy visszaszerezze a jussát. Felreppent a palota ablakpárkányára és onnan rikkantotta harsányan:

-Kukurikú Ocsmány Fintor, add vissza a gyémánt fél krajcáromat!

Megdöbbent a császár, hát hogy merészel ez a nyeszlett senkiházi kiskakas bármit is követelni tőle? Nosza ugrasztotta a pandúrokat, vigyék a kiskakast a méregkeverőkhöz. Úgy is lett! A méregkeverő bedobta az új keverékébe, ami még az állatkísérleteken sem jutott túl, de az emberekbe már javában töltötték. Hulltak is tőle rendesen, de elhitték, hogy az csak a vírus utóhatása miatt van. A kiskakas azonban nem ijedt meg, hanem egyre csak biztatta magát:

-Szívd fel begyem a sok mérget!

Reggel, amikor mennének érte, hát látják ám, hogy nem pusztult bele a méregbe, hanem érces hangon ismét a palota ablakában rikkant:

-Kukurikú Ocsmány Fintor, add vissza a gyémánt fél krajcáromat!

Felbőszült a császár, hát hogy a mennykőbe lehet ez még mindig életben? Viteti azonnal a szakáccsal, ugyan tömje már el végleg a rengeteg mérgező, és visszahívott élelmiszerrel. Úgy is lett! Kipeckelték a kiskakas csőrét, és minden visszahívott mérgező élelmet beletömtek. A kiskakas azonban nem ijedt meg, hanem egyre csak biztatta magát:

-Szívd fel begyem a sok mérget!

A szakács nem hitt a szemének! Mire felocsúdott, a kiskakas már ismét a palota ablakpárkányáról kiabált:

Kukurikú Ocsmány Fintor, add vissza a gyémánt fél krajcáromat!

A császár elvörösödött, elfehéredett, majd elzöldült, és így nemzeti színekben tekergőzve ráparancsolt a pandúrokra, hogy elébb vigyék a kiskakast a szegények kéménye fölé, hogy a barnaszénből, és más hulladékból kiömlő kénes, mérges füst kissé megpuhítsa, majd tartsák egy 5G-s sugárzó torony adója elé, hogy összezavarodjon, végül fújják le mindazzal, amivel a sárkányok permetezik az embereket, hosszan tartó fehér csíkokat szétterítve a levegőben.

Úgy is történt! Csakhogy a kiskakas begye így is mindent felszívott, elszívott. Mire a pandúrok feleszméltek ismét a palota ablakában kukorékolt. Több se kellett a császárnak! Elroppantotta a kiskakas nyakát, és megfőzette pörköltnek. Jó pöri lett belőle! Mindenkinek csorgott a nyála, hogy csak egy falatot kaphasson belőle, de a császár azt mondta:

-Itt a törvény, az összes kakas pörkölt az enyém!

A bőszen lobogtatott irományon még meg-meg csillant a friss tinta, de hát így mentek itt a dolgok, ha valamit kitalált, és leírt, akkor annak mindenki alávetette magát.

       Aranytányérjába belemerte a kiskakast, és vehemensen falatozni kezdett. Épp az utolsó falatnál tartott, amikor érezte, hogy a kiskakasba oldott összes méreg, mint egy harapófogó, úgy összemarkolja a szívét. Utolsó erejével még elővette a gyémánt fél krajcárt, hogy elhomályosuló végső tekintetét rá vethesse, majd keze lehanyatlott, és a krajcár, pedig leperdült az asztalról. A hivatal népe, az alispánok, a bírók, a firkászok, de még a pandúrok is összemarakodtak, hogy kié legyen, de nem tudták elkapni. A félkrajcár, pedig csak pendült, csak perdült, végig a székesfővároson, végig az utakon, végig a falun, majd elmerült ismét a szegény asszony szemétdombjában. Az úri népség rohant utána, egymást és magát is szánalmasan összetörve, de megtorpant a végén, mert hát az még se járja, hogy nekiálljanak dolgozni, keresgélni egy szemétdombon!

      Így volt, vagy nem így volt, talán nem is csak mese volt, de az biztos, ha a fél krajcár vissza nem perdült volna, talán ez a mese is tovább tartott volna…