„Add nekem egy ország pénze fölötti uralmat, és többé nem érdekel, ki hozza a törvényeit!” Rothschild kijelentése rávilágít, hogy az állam semmit sem ér erő nélkül, az erő a gazdaságból, és a védelemből származik, amelyet a pénz éltet úgy, mint ahogy a testet élteti a táplálékot szállító vér. A pénz tulajdonlása meghatározó, hiszen ha magántulajdonú, akkor egyéni érdekek érvényesítésére használható, ha köztulajdonú –lenne-, akkor a közérdek kerülne vezető pozícióba.

     Az emberi történelem nagy részében az államok felépítése hierarchikus rendszerű volt, ami ma sincs másképp. A köztudat nem közszolgákról beszél, hanem vezetőkről, akiknek még akkor is természetesnek veszik a fölöttességét, ha történetesen az adott országban „demokrácia” működik. A hierarchikus állam azonban éppen azért sérülékeny, mert csak annyira működik a védelme, amennyire a hatalmat gyakorló erős, és rátermett. Ezt ismerte fel Rothschild, amikor a kijelentését tette. A világ egyik jelenleg ismert szuperhatalma sem elég erős ugyanis ahhoz, hogy ne kellene meghátrálnia azzal az erővel szemben, amelyet pénzzel ellene, és pénzzel benne lehet gerjeszteni. Ezt megértve valószínűleg nem szükséges külön magyarázni, hogy az a magántulajdonú pénz, amely birodalmakat omlaszthat össze, vagy emelhet fel, már nem azt az akaratot közvetíti, amelyet a használói szeretnének, hanem azt, amit a tulajdonosai akarnak. A pénzpiaci játékszabályok ebből következően tehát olyanok lesznek, amilyeneket a tulajdonosok akarnak, és ezzel tökéletesen befolyásolni tudják a globális gazdasági, politikai folyamatokat.

     Magyarországon –mondhatjuk- a bőrünkön tapasztalhatjuk, hogy a képletesen zsebünkben található pénz külön életet él, amely értékeli, vagy éppen elértékteleníti azt a munkát, időt, szorgalmat, amit a megszerzésébe belefektettünk. A sajátnak képzelt pénzeinknek mi csak egy kis csücskét fogjuk, a többi részét más kezek tartják, és mozgatják. Ebben a rendszerben a megtakarítás odakozmálhat, és soha nem fogjuk úgy élvezni, mint ami miatt gyűjtöttük, és amennyire reméltük, hogy hasznos lehet a céljaink teljesítéséhez. Fizikálisan ugyan nem rántják ki a zsebünkből, csak az inflálódással belekényszerítenek mindenkit, hogy elköltse, hogy előadja, hogy kezdjen vele valamit, mert senki sem szeretné, hogy negyed, ötöd, tized, vagy század annyit érjen, mint amikor hozzá került. A bizonytalan pénz bizonytalan megtakarítóknál egészen biztosan veszteséget fog eredményezni.

     Vannak persze „bevált” menekülési trendek, amikor pénz helyett állandóbb értékekre váltanak, azaz aranyba, ingatlanba, vagy jól eladható, nem romló árukészletbe forgatják át a megtakarításokat, de alapvetően ezek is csak afféle lefagyasztását jelentik annak az energiának, amely a pénz ismételt forgásba kerülése jelentene. A legtöbb ember a jó befektetésektől, a pénz eredményes munkára fogásától, viszont épp annyira eltávolodott, mint a közhatalom gyakorlásától, így mindkét téren marad a spejzolás. Az eltávolodás persze nem is csodálható, hiszen a pénz tulajdonosai olyan szövevényes manipulációkat találtak ki, amelyekkel csak ők maguk nyerhetnek, és ezek jeleit a hétköznapi ember a mások kisebb-nagyobb bukásain keresztül érzékelheti.

     Ebben a helyzetben felmerül viszont a kérdés: miért kéne természetesnek vennünk, hogy magánpénzt, magánszabályok, és trendek szerint használjunk? Nem itt lenne az ideje, hogy változtassunk?

    A pénzügyi helyzetünk változtatása is csakúgy, mint a társadalmi állapotunk megváltozása az első lépésben a gondolkodásunk, a szemléletmódunk megváltoztatásával kezdődik. Fel kell ismernünk, hogy a köztulajdonú pénznek három gyökeresen ellentétes törvényszerűsége van a magánpénzzel szemben:

1. valós értékfedezettel rendelkezik,

2. önmagában nem teremt, és nem képvisel értéket,

3. nem vesz részt tőzsdén, és nincs kamata.

     Már csak az a kérdés, hogyan jöhet létre, és miképp fog működni? A cikk hamarosan megjelenő folytatásában ezzel fogunk foglalkozni!